A kudarcra ítéltség séma gyerekkorunkban alakulhat ki, különösen akkor, ha rendszeresen olyan visszajelzéseket kaptunk, amelyek megerősítették bennünk a kudarcérzést. Elképzelhető például, hogy Annát, Zoltánt és Ferit a szüleik folyamatosan kritizálták, és olyan magas elvárásokat támasztottak feléjük, amiknek egyszerűen gyerekként nem lehetett megfelelni. Az az érzés alakulhatott ki bennük emiatt, hogy bármit is tesznek, az úgysem lesz elég jó, és ebből leszűrhették azt a tanulságot a saját életükre nézve, hogy "Úgyis mindent elrontok, nekem úgysem sikerülhet semmi jól."
Ez a következtetés akkor is kialakulhat, ha a szüleink vagy más fontos felnőttek gyakran összehasonlítottak minket testvéreinkkel, más diáktársainkkal. Ez alááshatta az önbizalmunkat, ami miatt inkább nem is próbálkoztunk tovább. Emellett az is megágyazhatott a séma kialakulásának, ha a szüleink akadályoztak minket a saját önállóságunk kialakulásában. Például, ha megbíztak minket egy feladattal, de aztán mérgesen kivették a kezünkből a munkát, és megcsináltak inkább mindent helyettünk, azzal azt éreztethették velünk, hogy mi nem vagyunk képesek egyedül megoldani dolgokat, nem vagyunk kompetensek.
Természetesen fontos, hogy a szülők a legtöbb esetben nem tudatosan alakítják bennünk ki ezeket a sémákat: sokszor inkább a saját nehézségeik miatt nem veszik észre, hogy bizonyos területeken megsértik a szükségleteinket. Akkor gyerekként ezt nem tudtuk nekik jelezni. Ezért viszont nagyon fontos, hogy felnőttként dolgozzunk azon, hogy ezek a szükségleteink begyógyulhassanak. De vajon mit tehetünk a kudarcra ítéltség séma esetében?